Emlékszem, rohadt meleg volt aznap. Ahogy kinéztem az ablakon, izzadt embereket láttam, ahogy izzadt gyerekeket tolnak a kocsiban, izzadt fagyit nyalnak, még a mobiljuk is izzadt a zsebükben. Én is ugyanúgy izzadtam, úgyhogy megbeszéltem az egyetlen haverommal, hogy biciklizzünk le a közeli tó partjára, nézzük a csajokat és izzadjunk együtt. Úgy volt, hogy a keresztnél találkozunk, de fél órát késett. Amikor megjött, tolta a biciklit, leesett a lánca.

– Miért az öregapád biciklijével jöttél? – kérdeztem, és nagyot köptem a lába elé.

– Anyám elvitte a másikat. Ne rinyálj, segíts föltenni, aztán menjünk és igyunk egy sört. Mindjárt szomjan döglök.

A kövér férfi kiszállt az új, ezüst színű Mercedesből, és bement az étterembe. A pincér, elé futott. Mondta a nevét, a pincér meghajolt, ő pedig leült a legnagyobb asztalhoz, egyedül.

A pincér sietve odavitte neki az étlapot.

A férfi nagyokat sóhajtozott, és letette az asztalra. Dagadt szemét körbejáratta.

Mögötte ültem. Alacsony voltam, vékony és jelentéktelen.

– Azt kérem! – mondta, és rám mutatott. A pincér kérdőn körbenézett, aztán elment és szólt a szakácsnak. Én egy bolognait ettem, ez volt a legolcsóbb.

Kivitték neki, a kövér embernek.

– Nem ezt kérem, azt! – mutatta és ismét felém döfött virsli ujjaival.

Igyekeztem tudomást sem venni róla. A bolognai egyébként finom volt.