A parkban ültem egy padon, és csak néztem. Néztem a sárguló faleveleket, néztem, ahogy leválnak a fáról, és a földre hullnak. Néztem, ahogyan a fátyolfelhők eltakarják a napot, és minden elsötétül. Embereket láttam, akik kabátban sétáltak, és beszélgettek, mókusokat, ahogyan görgetik a makkot a levelek között. És üzekedő kutyákat láttam a bokrok között, akik miután megtették, amit megkövetelt a haza, jóízűen lehugyozták a legközelebbi fa törzsét. Akárhogy is néztem, már az ötödik sörömnél tartottam, és eltelt a semmivel négy óra.

Aztán valami hirtelen történt. Először csak egy fiatal csaj jött, aki a barátját ütögette egy vonalzóval. Utána jött egy ecsethajú srác, aki az arcomba pöckölte a félig elszívott cigijét. Utánuk két lány, akik jóízűen mesélték mekkorát dugtak tegnap este. Az egyik hozzátette, hogy hiába volt két sráccal egyszerre, romantikusnak számít, mert gyertyák égtek az ablakpárkányon.

Mire kettőt pislogtam, három tini vett körül engem, a sörös dobozokat, és a padot.

– Csáó!

– Szevasztok – mondtam, és nyitottam még egy dobozzal. Ez volt az utolsó.

– Ismerős vagy valahonnan – mondták.

– Nem valami énekes vagy?

Halványan rémlett, hogy a kilencvenes évek elején egy magnóra felvettünk egy számot, amikor a srácokkal dzsemmeltünk, és beküldtük három lemezkiadóhoz. Nem hittem, hogy hallották volna egyik számomat is.

– Nem.

– Megvan, te vagy az a Vine-sztár! A hogy is hívják…, na…

– Mi a tökömről beszéltek? Mi az a Vine?

Egyszerre kezdtek el röhögni, majd mint egy szánalomra méltó nagyfatert, körbeültek, és magyarázni kezdtek. Először az oldalt felnyírt hajú srác kezdte:

– Van egy app, amit ha letöltesz a telódra, hat másodperces videókat rögzít.

– Azt azért vágod, mi az app? – kérdezte a másik, aki egy kicsit hasonlított Justin Bieberre. Bár biztos voltam benne, hogy a tetkói nem igaziak.

– Azzal képben vagyok.

– Na, ezeket összevágják, kurva jó, kurva vicces videókká. Ez a Vine.

– Aha. A világ szegényebb lenne e nélkül.

– Ti öregek azért elég furák vagytok. Tudjátok, mi az a Youtube?

– Igen, tudjuk.

– Tinder? Twitter? Printerest? Tumblr? Snapchat? Instagram? Whatsapp? Kik?

– ŐŐ… mondjuk úgy, hogy kilencvenkilenc százalékban azt sem tudom, miről beszélsz.

– Bazeg, ez kurva cinkes.

Úgy gondoltam, megfingatom a kis rohadékokat.

– VHS? Floppy? CD? Kazetta? Walkman? Discman? Könyv?

– Tudtam, hogy ezekkel az oldschool faszságokkal fogsz jönni.

– Rohadtul irigyellek titeket. Szeretnék én is hestegekkel teleírt szarokat kirakni Facebookra, meg szétfilterezni a fényképeket, és belebambulni a telefonba, meg élni a kis hermetikus életeteket, semmit sem tudva semmiről, amikor az információ súlya szétnyomja a vállatokat. Voltak idők, amikor küzdeni kellett, srácok, és az emberek értékelték azt, amijük van. És ez nem is volt olyan kurva régen.

Az egyikül elnyomott egy ásítást, a sapkás meg közben elszívott két szál cigit.

– Azért nyomunk egy szelfit?

Nyomtam velük egy szelfit, és hamisan belemosolyogtam a kamerába.