Aki mindig más vacsoráját kérte
A kövér férfi kiszállt az új, ezüst színű Mercedesből, és bement az étterembe. A pincér, elé futott. Mondta a nevét, a pincér meghajolt, ő pedig leült a legnagyobb asztalhoz, egyedül.
A pincér sietve odavitte neki az étlapot.
A férfi nagyokat sóhajtozott, és letette az asztalra. Dagadt szemét körbejáratta.
Mögötte ültem. Alacsony voltam, vékony és jelentéktelen.
– Azt kérem! – mondta, és rám mutatott. A pincér kérdőn körbenézett, aztán elment és szólt a szakácsnak. Én egy bolognait ettem, ez volt a legolcsóbb.
Kivitték neki, a kövér embernek.
– Nem ezt kérem, azt! – mutatta és ismét felém döfött virsli ujjaival.
Igyekeztem tudomást sem venni róla. A bolognai egyébként finom volt.
Letették elé ugyanazt, kicsit több hússal és alázattal. A kövérnek ez sem tetszett.
– Azt kérem!
– Olyat, u-uram? – kérdezte a pincér, félénken.
– Nem, azt!
A pincér odajött, és egyetlen mozdulattal elvette előlem a bolognait. A kövér elé tette. Ő belenyomta a fejét, és zabálni kezdte.
– Ízlett uram? – kérdezte a pincér és elvette a tányért.
– Nem – mondta a kövér. – Őt kértem.
Aztán rám bökött, ismét. A torkomon gombóc volt. A pincér megfogott és odavitt a kövér elé. – Tessék – mondta, és rátett a pici, porcelán tányérra. Olyan voltam, mint egy nyers homár.
Megevett. Letette a partedlit és egy nagyot böfögött.
– Köszönöm – mondta.
És amikor megkérdezték tőle, ízlettem-e neki, a rohadéknak még volt pofája azt mondani, hogy nem.
