Éppen azon gondolkoztam, hogy elfogyott-e az utolsó korty söröm, vagy találok-e még valamit az alján, amikor bemondták a tévében. Ott ültem a kanapén, egy szál alsógatyában, és a köldökömből piszkáltam a szöszt.

– Üdvözlöm Önöket, Robert Newton Thompson vagyok. Kedves hölgyeim, és uraim… biztos információink vannak arról, hogy holnap este kilenc óra, tizenegy perckor meteor fog csapódni a Földbe, és minden élet, az utolsó szálig kipusztul. Az elnök hamarosan rendkívüli beszédet tart. A katonai erők megkezdték az evakuálást az óvóhelyekre. Aki teheti, azonnal menjen a déli hídhoz. Most kaptuk a hírt, hogy több országban elharapódzott az erőszak, megkezdődtek a fosztogatások. A rendőrök hol próbálják megfékezni az tomboló tömeget, hol bankot rabolnak. Húsz óránk maradt, hölgyeim és uraim. A hírek, amiket hallottak a tőlem az elmúlt négy évben, itt a tizenhármas csatornán, manipuláltak voltak, kormányzati megrendelésre történtek, és erősen ferdítették a valóságot. Azért mutattunk annyi pandát és celebet, hogy eltereljük az Önök figyelmét a valóságról. Hát, ennyi hölgyeim, és uraim. Köszönöm, hogy eddig is velem tartottak. Ja, és meleg vagyok!

Egy sípolás és a tizenhármas csatorna szignálja. Kikapcsoltam a tévét.

Hirtelen kopogtak. Kinéztem az ablakon, hogy ki akar még ilyenkor is cseszegetni. Egy egyenruhás férfi állt az ajtóban, mögötte az ég koromsötét volt, megnyílt és mintha parazsak hullottak volna az égből. Kinyitottam az ajtót.