Amikor megkerestek, hogy legyek egy helyi szépségverseny zsűritagja, egyből eldobtam a meghívómat. Már a gondolatától is ásítottam, hogy anorexiás, önigazolási problémákkal küzdő lányokat pontozzak, izzadó homlokkal. Aztán rám ült az unalom, a határidőnaplómban is csak annyi szerepelt, hogy „Munkanélküli vagyok.”, így mégiscsak elfogadtam.

Kikészítettem magamnak egy öltönyt, és egy inget másnapra, beállítottam az órámat délután négyre, nehogy elaludjak, és lefeküdtem.

Amikor másnap ott ültem, háromnegyed hatkor azon a kemény, fatámlás széken, már tudtam, hogy hiba volt. Ittam egy pohár vizet, és megnéztem a társaimat. Egy vékony, szemüveges, Woody Allen hasonmás ült mellettem, a jobbomon pedig egy törpe. Ő jó arcnak tűnt, három mérettel nagyobb szmokingot vett föl. Szerintem csak direkt csinálta. Lázadásból.

Nem tudtam igazán mire vélni ezt az egészet. Ronda, kövér nők sürögtek-forogtak, kis tüllökkel, amik szerintem sohasem voltak igazán jók rájuk. Aztán elsötétült a terem.