Szépségverseny

Amikor megkerestek, hogy legyek egy helyi szépségverseny zsűritagja, egyből eldobtam a meghívómat. Már a gondolatától is ásítottam, hogy anorexiás, önigazolási problémákkal küzdő lányokat pontozzak, izzadó homlokkal. Aztán rám ült az unalom, a határidőnaplómban is csak annyi szerepelt, hogy „Munkanélküli vagyok.”, így mégiscsak elfogadtam.
Kikészítettem magamnak egy öltönyt, és egy inget másnapra, beállítottam az órámat délután négyre, nehogy elaludjak, és lefeküdtem.
Amikor másnap ott ültem, háromnegyed hatkor azon a kemény, fatámlás széken, már tudtam, hogy hiba volt. Ittam egy pohár vizet, és megnéztem a társaimat. Egy vékony, szemüveges, Woody Allen hasonmás ült mellettem, a jobbomon pedig egy törpe. Ő jó arcnak tűnt, három mérettel nagyobb szmokingot vett föl. Szerintem csak direkt csinálta. Lázadásból.
Nem tudtam igazán mire vélni ezt az egészet. Ronda, kövér nők sürögtek-forogtak, kis tüllökkel, amik szerintem sohasem voltak igazán jók rájuk. Aztán elsötétült a terem.
feature_beauty_contest_banq_p48s1p16508.jpg

A konferanszié egy harsány nő volt, aki úgy nézett ki, mint egy férfi, kisminkelve.
– És most első versenyzőnk, a kis Alice, aki kilenc éves! Gyere kislányom, gyere szépen!
A mellettem ülő Woody Allen hasonmásra néztem. Ő már izzadt.
– Ez nem egy szépségverseny? – kérdeztem a törpétől.
– De. Gyerekszépségverseny. Neked nem írták?
– Nem.
A reflektornál még nem állt senki. A konferanszié zavarodottan, próbálta kicsalogatni Alice-t, aki viszont ordított, hogy nem akar menni. Az anyja közben vadul lökdöste.
– Menj már, te szerencsétlen! Nem érted, hogy szép vagy? Menjél már! Ha engem annak idején elengedtek volna, most nem itt lennék! Te hálátlan! Menj már, baszki!
Aztán az anyja akkorát lökött a kislányon, hogy kiesett a színpadra. A sminkjét teljesen elsírta, a harisnyája pedig kiszakadt.
A konferanszié érezte, hogy baj van, úgyhogy gyorsan visszaterelgette.
– És most, Dorothy, még csak tíz éves, de már tudja, hogy szupermodell akar lenni! Gyere Dorothy!
A kislány komoly léptekkel kijött a függöny mögül, és megállt. Annyi smink volt rajta, hogy lehetetlen lett volna megállapítani, mennyi idős. Aztán hátat fordított, kikacsintott Woody-ra a balomon, dobott egy csókot a közönségnek, bepucsított, aztán kiment.
Kényelmetlenül éreztem magam, fészkelődni kezdtem. A rendező hasonmására néztem, belemásztam az intimszférájába.
– Hadd nézzem, te hány pontot adtál rá, Woody! Tízet, mi?
– Tessék? Ja, hogy én? Törődj a magad dolgával, seggfej! – letörölgette az izzadságot, és eltakarta a füzetet.
Én egy hatalmas péniszt rajzoltam a vonal szélére, és megmutattam neki. A húgycsőből egy nyíl tört elő, ami rá mutatott. Elvörösödött.
A harmadik lánnyal bejött az anyukája is. Ő, ha lehet, még jobban ki volt sminkelve, mint a gyereke.
Elmondta, hogy örül neki, hogy itt lehet, és szeretné bemutatni Kimberly-t, a kislányát, a ruháját ő maga varrta, és régebben ő is szépségkirálynő akart lenni, de nem volt hozzá elég bátorsága. Azt is hozzátette, milyen büszke a gyerekre, hogy fel meri vállalni a gyönyörűségét.
Aztán jött egy négyéves kislány. A haja tele volt konfettivel, úgy nézett ki, mint egy bohóc.
Azt hittem, már nincs lejjebb, amikor behoztak egy kétévest, rózsaszín ruhában. Kék szemével aranyosan körbepislogott.
– Ne már – csattantam föl – azt sem lehet tudni, hogy kisfiú vagy kislány! Normálisak vagytok, emberek?
A közönség lecsitított, úgyhogy leültem.
A játékot végül Dorothy nyerte meg. A díjátadón részt vett az anyukája is, aki könnyes szemekkel vette át a díjat, az aranyszínű pelenkát.
– Nem tudok eléggé hálás lenni a családomnak a támogatásért. Köszönöm mindenkinek, aki segített, és az én pici lányomnak is nagyon köszönöm!
Fogalmam sem volt, ki kapta a díjat, az anyja, vagy a lánya. De azt sem, hogy melyik volt igazán a gyerek, és melyik a felnőtt.