A lámpa csak pislákolt, és olyan félhomály volt, hogy ha viszketett volna, a tökömet sem tudtam volna megvakarni. Szar kedvem volt aznap éjszaka, akkor tudtam meg, hogy meghalt David Bowie, és a főnökeim három liternyi marhavért öntöttek poénból a boncterem padlójára.

Fogtam a felmosót, belemártottam a vödörbe, és sikáltam. A kék linóleum padlón mintha egy rituális gyilkosságot követtek volna el, minden csupa vér volt. Úgy éreztem, sosem lesz vége, közben pedig Bowie – Heroes című száma zakatolt a fejemben.

Hirtelen elment a világítás. Más már régen összeszarta volna magát a tudattól, hogy egyedül van, összezárva harminchat halottal, de én már megszoktam a gondolatot. Kint, az éjszakában hullani kezdtek a hópelyhek, láttam a tetőablakon keresztül. A hold adott egy kis fényt, úgyhogy elő tudtam venni a mobilomat, és világítani vele, amíg előkotrok egy új villanykörtét.

A szerszámos szekrényben turkáltam, amikor meghallottam a hangot, a hűtőkamra felől. Mintha kinyílott volna valami, aztán kaparászást hallottam. Leugrottam a székről, és odavilágítottam. A váltótársam, Hank, kábé fél éve egy mosómedvét talált a hűtőkamrában, és majdnem szívrohamot kapott. Főleg, amikor meglátta, hogy szerzett valahonnét egy kék színű szemgolyót.

Nem izgultam, tudtam, hogy nincs ott semmi természetfeletti. Aki hisz a zombikban, a szellemekben és az erkölcsös ügyvédekben, annak nem való ez a meló.

Fogtam a kulcsomat és kinyitottam az ajtót, aztán amikor megláttam, leejtettem a telefont. Végre, valahogy újra összekapartam, és újra a lény felé fordítottam.

– Mr. Ripley? – Kérdésem bagatell volt, és teljesen felesleges. Mr. Ripley volt az, aki a hármas tárolóból mászott elő, és akit elütött egy busz. Megropogtatta a hátát, és rám nézett. Szétszakadt állkapcsával kicsit nehezen találta meg a szavakat.

– De… kurva hideg van odabent. Fel kéne tekerni a fűtést Larry.

– Nem Larry vagyok – mondtam vacogva.

– Tényleg, ő dagadtabb.

– Mit csinál itt, és miért kelt föl?

– Mert rohadt hideg van odabent, nem most mondtam? Amúgy sem lehet aludni fény nélkül, régen is mindig tévénél aludtam el.

Újabb ropogás hallatszott, olyasmi, mint amikor a mélyhűtő ajtaját nyitják fel.

– Megint lármázol Ripley, cseszd meg!

Mrs. Petterson mászott ki a hetesből. Őt a szíve vitt el.

– Csak diskurálok mama, menjen vissza aludni!

– Mama az öreganyád az! Régen kívántak a férfiak. Azt mondták, hasonlítok Marilyn Monroe-ra!

– A halott Marilyn Monroe-ra, maximum.

– Várjanak, kérdezni akarok valamit! – csitítottam őket. – Van valami a túloldalon?

– Milyen túloldalon?

– Hát tudják… a halál után. Mi vár ránk?

– Hideg fiam. Az a rohadt hideg. Amúgy meg a nagy büdös semmi, csak az unalom. Igaz, mama?

– Szemtelen! Igaz, édes fiam, rohadt unalmas tud lenni a semmi. Mióta is haltunk meg?

– Maga pár napja, Ripley pedig talán egy hete.

– Akkor még nem volt elnökválasztás ugye?

– Nem.

– Remélem, nem az a mocskos Trump nyer.

– Én pedig remélem, hogy igen. Egy muszlim vezette azt a rohadt buszt, ami elütött. A földre köpnék, ha lenne nyálam.

– David Bowie is meghalt – mondtam szomorúan.

– Ő is itt van? – kérdezte lelkendezve Mrs. Petterson.

– Nincsen.

– Pedig de jó hangja volt. Kár érte.

Csend ereszkedett ránk, hallani lehetett, ahogy a hópelyhek ráesnek a tetőre.

– Itt is kurva unalmas, mama. Menjünk vissza inkább tárolóba.

– Szerintem is. Éljen Hillary!

Visszamentek, én pedig tovább mostam a vért. Tényleg ilyen halott leszek én is? A halálom után is csak nyavalyogni, és politizálni tudok majd?

Sóhajtottam, úgy éreztem, sohasem lesz vége. Aztán egyszer csak vége lett.