Egy délután a strandon

Emlékszem, rohadt meleg volt aznap. Ahogy kinéztem az ablakon, izzadt embereket láttam, ahogy izzadt gyerekeket tolnak a kocsiban, izzadt fagyit nyalnak, még a mobiljuk is izzadt a zsebükben. Én is ugyanúgy izzadtam, úgyhogy megbeszéltem az egyetlen haverommal, hogy biciklizzünk le a közeli tó partjára, nézzük a csajokat és izzadjunk együtt. Úgy volt, hogy a keresztnél találkozunk, de fél órát késett. Amikor megjött, tolta a biciklit, leesett a lánca.
– Miért az öregapád biciklijével jöttél? – kérdeztem, és nagyot köptem a lába elé.
– Anyám elvitte a másikat. Ne rinyálj, segíts föltenni, aztán menjünk és igyunk egy sört. Mindjárt szomjan döglök.
14807987_10210848493474340_14823927_o.jpg

Feltettük, és elindultunk. Kellemesen fújta a fülemet a meleg szél, és ahogy az erdő széléhez értünk, végre árnyékban, már igazán szabadnak éreztem magam. A napfény sem állhatott az utamba.
De a dombok nehezek voltak. Akkor inkább a halált választottam volna.
Aztán végre elértünk a strand bejáratához. Egy szemüveges, vékony, szőrtelen srác kért háromszáz forintot, és adott cserébe egy karszalagot. Háromszáz forint nem túl sok pénz, de ha figyelembe vesszük, hogy a tó lényegében már kiszáradt, és csak sarat dobálni lehet, meg sört vedelni, mindjárt soknak érzi az ember.
– Gyere oda, ott árnyék van – mutattam a haveromnak.
Leterítettük a plédet.
– Kéne egy sör.
Elindultunk az egyetlen büfé felé. Nem hoztunk papucsot, azt hittük, kemény legények vagyunk. Azok is voltunk, amíg bele nem léptem egy kagylóba, ami végighasította a talpamat.
– A kurva életbe! – kiáltottam. – Hogy lehet kagyló, egy ilyen szar helyen?
– Sántikáljunk el a büféig…
– De keresni kell egy vízimentőt, kell egy elsősegélyláda! Kötszer, meg ilyenek, rohadtul fáj…
– Istenem, add ide!
Ráköpött a talpamra, és beterítette egy műsoros papír zsebkendővel.
– Kösz.
– Nincs mit. Na, igyunk egy sört.
Legalább a sör hideg volt, és finom. Amikor kértünk még egy dobozzal, lejegeltem vele a vágásomat.
– Nézd mekkora, belefér a kisujjam! – mutattam.
– Az semmi, apámnak akkora vágása volt a talpán, hogy beleragadt a bicskája, és eltűnt!
– Persze.
– Esküszöm! Hónapokig nem találta! Te, szerintem az a csaj minket néz, nem?
– Hol?
– Az ott, a kicsit kancsal, barna!
Tényleg. Kancsal volt, nagy mellekkel, és minket nézett. Tudtam, hogy a vér igézte meg. Érezte a szagát, és most itt van ő, és mi, és a tengernyi izzadtság.
– Oda kéne menni hozzá.
– Ne, csak integessünk neki!
Integettünk neki, ő pedig visszaintegetett.
– Ecsém, én ezt ma este megpirítom.
– Dehogy pirítod meg – mondtam. – Fogadjunk egy hatos sörbe, hogy a pöcsöd a gatyádban marad.
– Állom.
A tenyerünkbe köptünk, aztán néztük a lányt. Tulajdonképpen nem is volt annyira szép, de ő volt az egyetlen, aki ránk nézett.
– Te, haver, elég hűvös lett, érzed? Egy felhő takarta el a napot.
Éreztem, és láttam is a felhőt. Két méteres volt, izmos, és egy fecskenadrág volt rajta.
– Néztétek a csajomat.
– Nem néztük.
– Dehogynem.
Tovább is tartott volna az elmés diskurzus, de a felhő fültövön vágta a haveromat, aki lefordult a székről, és beverte a fejét az asztalba. Egy pillanatig mindenki minket nézett, aztán visszatértek a lángosukhoz.
– Jól vagy pajti? Ömlik a fejedből a vér.
Nem szólt semmit, de a szemei feltűnően üvegesen meredtek a lányra. Hiába szólongattam, és lökdöstem, nem mozdult.
– Szerintem megölted – mondtam Felhőnek, de ő már régen eltűnt. Ahogy a Felhő elvonult, újra kisütött a nap, és baromi meleg lett. Átugrottam a vértócsát, összeszedtem a plédemet, és elsántikáltam a bicikliig.
A nap már lefelé igyekezett, de még mindig izzadtam. Amikor hazaértem, és letámasztottam a biciklit a ház falához, arra gondoltam, hogy vajon a haverom akkor is halott lenne-e, ha nem fogadtunk volna egy hatos sörben.