Éppen azon gondolkoztam, hogy elfogyott-e az utolsó korty söröm, vagy találok-e még valamit az alján, amikor bemondták a tévében. Ott ültem a kanapén, egy szál alsógatyában, és a köldökömből piszkáltam a szöszt.

– Üdvözlöm Önöket, Robert Newton Thompson vagyok. Kedves hölgyeim, és uraim… biztos információink vannak arról, hogy holnap este kilenc óra, tizenegy perckor meteor fog csapódni a Földbe, és minden élet, az utolsó szálig kipusztul. Az elnök hamarosan rendkívüli beszédet tart. A katonai erők megkezdték az evakuálást az óvóhelyekre. Aki teheti, azonnal menjen a déli hídhoz. Most kaptuk a hírt, hogy több országban elharapódzott az erőszak, megkezdődtek a fosztogatások. A rendőrök hol próbálják megfékezni az tomboló tömeget, hol bankot rabolnak. Húsz óránk maradt, hölgyeim és uraim. A hírek, amiket hallottak a tőlem az elmúlt négy évben, itt a tizenhármas csatornán, manipuláltak voltak, kormányzati megrendelésre történtek, és erősen ferdítették a valóságot. Azért mutattunk annyi pandát és celebet, hogy eltereljük az Önök figyelmét a valóságról. Hát, ennyi hölgyeim, és uraim. Köszönöm, hogy eddig is velem tartottak. Ja, és meleg vagyok!

Egy sípolás és a tizenhármas csatorna szignálja. Kikapcsoltam a tévét.

Hirtelen kopogtak. Kinéztem az ablakon, hogy ki akar még ilyenkor is cseszegetni. Egy egyenruhás férfi állt az ajtóban, mögötte az ég koromsötét volt, megnyílt és mintha parazsak hullottak volna az égből. Kinyitottam az ajtót.

– Helló, az adóhivataltól jöttem. Önnek kétezer-ötszáz dolláros adóhátraléka van, amit nem fizetett be a hivatal számára. Ezennel a retorziót érvénybe léptetjük és megkezdjük a felszámolást… – Orrba vágtam, és rácsaptam az ajtót. Mindig is orrba akartam vágni valakit, az adóhivataltól.

Valaki megint kopogott. Kinyitottam az ajtót, a küszöbön pedig a szomszédom állt, kezében egy kosarat szorongatva.

– Figyelj, nem tudom, hol kezdjem… én voltam az, aki három évig elvitte tőled reggel az újságokat, és ide szaratta a kutyáját a füvedre. Rohadt lusta voltam összeszedni a kutyaszart a kertemből, haver. Tessék, itt vannak az újságok, meg két doboz sör. Még egyszer, bocs. – Kicsit még hezitált, úgy tett, mint aki menni akar, aztán mintha örökre maradni szeretne. Vagy legalábbis még tizenkilenc és fél órát.

– Amúgy, be kell, hogy valljam, a feleségemmel beszéltünk róla, hogy jó lenne téged bevenni harmadiknak. Én eddig rohadtul elleneztem, de tudod, így, hogy most már mind meghalunk, ha van kedved, ugorj át hozzánk. Van nálunk bor, mogyoró, meg egy rakat lejárt szavatosságú koton.

Megköszöntem a meghívást, aztán letettem az újságokat a földre, és megbontottam egy sört. Magamra kaptam egy köntöst, és kisétáltam az utcára.

Néhány srác tévével a kezében szaladt, miközben egy fáradt Best Buy pólós, kövér férfi üldözte őket. Mikor feladta, nagyot ordított, levetette magáról a pólót, megtaposta, és ujjongva az egyik lángoló kuka felé futott.

El nem tudtam képzelni, mit akarnak annyira megnézni a srácok egy százötven centis tévén, tizenkilenc óra alatt. Talán a Gyűrűk Ura bővített változatát? Ez az ötlet annyira megtetszett, hogy elhatároztam, megkeresem őket.

De mégsem állíthatok be oda üres kézzel. Gondoltam, veszek egy karton sört, és egy vödör chipset a Walmartban.

A bolt felé menet találkoztam egy Jézus-szindrómában szenvedő emberrel, aki egy Nigella Süteményeskönyvét a kezében tartva prédikált a világvégéről, és a bűnbocsánatról. Odafutott hozzám egy férfi is, szakadt ingben, vérvörös szemekkel.

– Haver, én voltam az, aki mindenkit lehúzott azokkal a szar kocsikkal, az autókereskedésben, most pedig meg fogok dögleni! Sajnálom, nem akartam! Pokolra jutok, bazd meg! – zokogni kezdett, aztán adott egy névjegykártyát, és eltűnt.

Egy nő üres babakocsit tologatott, közben pedig a Hush little baby-t énekelte.

Amikor odaértem az áruházba, a polcok üresek voltak. A ruházati osztályon két kövér nő veszekedett egy L-es toppon.

– Rád túl szűk lesz, te hájas tehén!

– Anyád a hájas, te génhulladék! Csak erősek a csontjaim!

A barna hajú elrohant, és torkaszakadtából ordítva, egy serpenyővel a kezében futott vissza. A másik próbált elmenekülni előle, de leütötte, beverte a fejét a polcba és szörnyethalt.

A piákhoz siettem. A polcok teljesen üresek voltak, már csak fél karton sör maradt. A sor másik végén egy fogatlan, alkoholista nő nézett velem farkasszemet. Mindketten egyszerre indultunk el, és amikor odaértünk, rám vetette magát. Belém akart harapni, de amikor szembesült vele, hogy már nincsenek fogai, lefejelt. Megtekertem a mellbimbóját, majd jajgatva elfordult. Felkaptam a sört, két zacskó chipset, és már rohantam is kifelé a fotocellás ajtón.

Nagyot fújtattam. Tudtam, hogy ha oda akarok érni a srácokhoz a Gyűrűk ura-maratonra, sietnem kell.

Nem tudtam, merre induljak. Tanácstalanságomban odamentem az egyetlen normálisnak látszó emberhez, egy ötéves, kissráchoz.

– Helló. Nem láttál errefelé embereket tévével rohanni?

– Mindenki tévével rohangál. Te ki vagy?

– Csak egy aggódó szülő. Hol van apukád és anyukád?

– Veszekednek a házban. Kijöttem.

– Balfaszok ezek a szülők, igaz?

– Az micsoda?

– Hogy hülyék.

– Ja igen, azok.

Közben, mint egy isteni villanást, megláttam őket futni a tévével. Egy rendőr kergette őket. Gyorsan utánuk futottam. Befordultak egy sikátorba, én pedig követtem őket. Amikor már úgy látszott, hogy nincs kiút, a zsaru rájuk fogta a fegyverét. Aztán leejtette a földre.

– Tökömet az egészbe – mondta. – Mit akartatok nézni a tévében?

– El akarjuk adni – mondták a srácok.

– Nem nézzük inkább a Gyűrűk urát? – kérdeztem előlépve a sötétségből, a köntösömben.

– Az szar – mondta a zsaru. – Nézzünk valami mást. Pókemberek?

– Nézzük inkább a Csillagok háborúját – mondták a többiek.

Legyintettem. Úgyis minden mindegy, én pedig még egyik részt sem láttam. A zsaru megpróbálta fölvenni a földről a fegyvert, hogy kiharcolja magának a Pókembereket, de elrúgtam előle.

– Nincs az az isten, fakabát.

– Egy próbát azért megért, nem?

– Gyertek, menjünk – mondták a srácok, és mind a hárman továbbcipelték a tévét, mint egy dolgos százlábú.

A harmadik emeleti lakásuk lepusztult volt, csak egy kanapé állt a szoba közepén, előtte egy üres polccal, a fürdőből pedig kihallatszott a csöpögő csap hangja. Minden ragadt, és szürke volt.

– Huppanjatok le. Hoztál chipset meg sört? Jó arc vagy. Hogy hívnak? – kérdezte a vékony.

– Bobnak – hazudtam. – Kezdjük el, mert mindjárt megdöglünk.

Összedugták a kábeleket, és bekapcsolták. Jöttek a betűk, én pedig olvastam.

Aztán elkezdődött. Azt vettem észre, hogy elfogyott a második söröm is, és egyre nehezebbek a szempilláim. Nagyot ásítottam, és megtámasztottam a fejemet a zsaru vállán.

– Na! Buzi vagy?

– Nem, csak kicsit elpilledtem. Nézd inkább, hogyan kardoznak!

Annyira nehezek voltak a szempilláim, mintha valaki kollagénnel tolta volna tele őket. Azt vettem észre, hogy a szemhéjamat nézem belülről. Elaludtam.

Azt álmodtam, hogy ülök pár trógerral, és a Csillagok háborúját nézem. Aztán jött egy meteor és megriadtam.

Otthon voltam, a kanapémon. A sörös dobozaim üresek voltak, a kutyám pedig mellettem aludt. Nappal volt, és valaki kopogott az ajtón.

Most akkor álmodtam az egészet? Mégsem halok meg?

Elhúztam a függönyt. Sütött a nap, és kisgyerekek bicikliztek az utcán. Kinyitottam az ajtót, a küszöbön egy szemüveges, egyenruhás férfi állt.

– Jó napot kívánok, az adóhivataltól jöttem!

Ezek a mocskok mindenhol megtalálnak – gondoltam. Betessékeltem, és főztem neki egy kávét.