Tehetség-kutató
A farkam kisebb volt, mint mikor piszoárba hugyozok, és látom magamat tükröződni.
Még mindig pumpált a szívem. Minden erőmet beleadtam: Ugráltam, a kezeimet jobbra-balra lóbáltam, egyszerre két lábam volt a levegőben, énekeltem, három labdával zsonglőrködtem és tüzet fújtam a számon. Néhányan tapsoltak.
A három bíró engem nézett. Meztelen voltam, csupaszabb, mint amikor megszülettem.
– Nem elég – mondták.
– Kellene még valami, ami más.
– Le tudok menni spárgába – mondtam.
– És?
– És közben elfingom a Stayin Alive-ot.
– Nem elég – mondták. – Nem vagy elég, ezeknek az embereknek valami jobb kell.
Néztem őket, az arctalanokat.
Nem értettem, mit akarnak, mit várnak még tőlem. Azt hiszem, mindent megtettem.
– Hasba tudnád lőni magad? – kérdezték.
– Pisztollyal?
– Tessék – aztán odaadtak egy 38-as Smith and Wessont.
– Ez akkor már elég lesz?
– Talán.
Megfogtam a pisztolyt, magam felé fordítottam, és meghúztam a ravaszt.
A földre zuhantam. Úgy láttam, bíborszínű vér fröccsen a padlóra.
Azt vártam, hogy lesz függöny, vagy valami, de semmi sem volt, csak én, pucéran.
Ők pedig tapsoltak. Tapsoltak és tapsoltak.
Tapsoltak, mert erősek voltak, tapsoltak, mert ők hibátlanok, és gyönyörűek. Tapsoltak, mert nem érezték, hogy felemészti őket valami.
Tapsoltak.
Mert mindenki más tapsolt.
