Emlékszem, rohadt meleg volt aznap. Ahogy kinéztem az ablakon, izzadt embereket láttam, ahogy izzadt gyerekeket tolnak a kocsiban, izzadt fagyit nyalnak, még a mobiljuk is izzadt a zsebükben. Én is ugyanúgy izzadtam, úgyhogy megbeszéltem az egyetlen haverommal, hogy biciklizzünk le a közeli tó partjára, nézzük a csajokat és izzadjunk együtt. Úgy volt, hogy a keresztnél találkozunk, de fél órát késett. Amikor megjött, tolta a biciklit, leesett a lánca.

– Miért az öregapád biciklijével jöttél? – kérdeztem, és nagyot köptem a lába elé.

– Anyám elvitte a másikat. Ne rinyálj, segíts föltenni, aztán menjünk és igyunk egy sört. Mindjárt szomjan döglök.

Emlékszem, hogy azon a nyári estén, nyitva volt az ablak. Mondjuk hiába, mert a meleg szoba, még melegebb lett. A forró szél, csak a tücskök, és a bagzó macskák hangját hozta be. Valami nehezet ehettem aznap este.

Emlékszem, hogy futottunk egy szőrös kutya elől. Háromszor akkora volt, mint egy dán dog, és két sorban voltak a fogai. A szemei izzottak, mint a vöröslámpás negyed utcái. Aztán találtunk egy ajtót, befutottunk rajta, becsaptuk, és hallottuk, hogy ez a hatalmas rohadék nekifeszül a fának. Tartottuk, aztán kireteszeltük. Majdnem benyomta, de a lemezek még bírták. Hallottuk a dörömbölését, még azt is, ahogy a nyála az ajtónak csapódik.

Aztán, ahogy fújtunk egymás mellett, rájöttem, hogy nem ketten jöttünk, csak én egyedül. Egy másik fej nőtt ki a bal vállamnál, egy ronda nagy tumor. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint én, csak kicsit jobban le volt strapálva. Mintha végig húzott volna öt évet, három műszakban, egy gyárban.

A farkam kisebb volt, mint mikor piszoárba hugyozok, és látom magamat tükröződni.

Még mindig pumpált a szívem. Minden erőmet beleadtam: Ugráltam, a kezeimet jobbra-balra lóbáltam, egyszerre két lábam volt a levegőben, énekeltem, három labdával zsonglőrködtem és tüzet fújtam a számon. Néhányan tapsoltak.

A három bíró engem nézett. Meztelen voltam, csupaszabb, mint amikor megszülettem.

– Nem elég ­– mondták.

– Kellene még valami, ami más.

– Le tudok menni spárgába – mondtam.

– És?

– És közben elfingom a Stayin Alive-ot.

A kövér férfi kiszállt az új, ezüst színű Mercedesből, és bement az étterembe. A pincér, elé futott. Mondta a nevét, a pincér meghajolt, ő pedig leült a legnagyobb asztalhoz, egyedül.

A pincér sietve odavitte neki az étlapot.

A férfi nagyokat sóhajtozott, és letette az asztalra. Dagadt szemét körbejáratta.

Mögötte ültem. Alacsony voltam, vékony és jelentéktelen.

– Azt kérem! – mondta, és rám mutatott. A pincér kérdőn körbenézett, aztán elment és szólt a szakácsnak. Én egy bolognait ettem, ez volt a legolcsóbb.

Kivitték neki, a kövér embernek.

– Nem ezt kérem, azt! – mutatta és ismét felém döfött virsli ujjaival.

Igyekeztem tudomást sem venni róla. A bolognai egyébként finom volt.