A könyv címének kiválasztása a legnagyobb szívás, amivel előbb-utóbb minden (wannabe) írónak szembesülnie kell.

Komolyan. 

Olyan, mintha egyetlen mondattal kellene leírnod az egész könyved lényegét. Legyen frappáns. Legyen figyelemfelkeltő. Legyen tömény. Adja el a könyvet.

Agyrém.

Mégis sokan megcsinálták. De hogyan?

Előrebocsátom, hogy már hét hat éve rá vagyok izgulva a sorozatra, szóval kicsit elfogult leszek, de ennyi szerintem belefér, mert tényleg nagyon fasza kis sorozat.

Azt is előrebocsátom, hogy az eredeti angol verziót nem láttam, úgyhogy akinek az az alfája és az omegája, hogy az eredeti sokkal jobb, elhiszem neki.

Gallagherék egy csóró család, valahol Chicagóban. Az apa, Frank (William H. Macy) alkoholista, és inkább hasonlít egy hajléktalanra, mint igazi apára. A gyerekei csak dísznek vannak, vagy azért, hogy több pénzt csaljon ki velük az államtól, vagy hogy kölcsönvegyen pár üveg sört a hűtőből. 

Kedvenc hobbija, hogy a kocsmában szidja a kormányt, és különböző összeesküvés elméleteket gyártson a lobbikról, és mindent, és mindenkit hibáztasson az elbaltázott életéért.

A legnagyobb lánya, Fiona (Emmy Rossum) a család tartóoszlopa. Igyekszik mindent megadni a gyerekeknek, akár lop, csal hazudik. A szerelmi élete elég zűrös, találkozik Jimmyvel (Justin Chatwin), akiről kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát , viszont sok pénze van, menő kocsija, és vicces is.

Az angyal lecsatolta a szárnyait, és beletette a nagy utazótáskába. Rágyújtott egy cigire. Izzadt, a ruhája pedig csupa vér volt.

Bement a kocsmába, és kért egy rövidet. Lehúzta, és kikért még egyet.

– Nehéz nap? – kérdezte a csapos, miközben magának is töltött.

– Ez egy seggfej – mondta az angyal. – Szerintem felmondok.

– De te nem mondhatsz fel, Őrangyal vagy.

– Tudom, baszki csak képletesen értettem.

– Már megint mi húzott fel?

– Nekiállt falat építeni. Azt mondja, fal kell Mexikó és az Egyesült Államok közé. Fogott egy ásót, és nekiállt ásni. Aztán átkiabált a gringóknak, hogy fizessék ki neki a téglákat, meg a betont, és ne merjenek átjönni.

– De ez még nem olyan nagy gáz, nem? Úgy értem, mindenki csinál baromságokat.

– Áh, nem csak ez húzott föl. Kaphatok még egyet? – Ivott egyet, aztán folytatta.  – Hálistennek megtalálta a Twittert is. Szerinte rohadt hideg van, úgyhogy nincs globális felmelegedés. Próbáltam neki súgni, hogy Golf-áramlat, olvadó jég, de cseszett rám.

– Hát figyelj, van aki máshogy gondolkozik, nem kell ezen rugózni.

Mivel ezelőtt héten néztem meg a harmadik évad első részét, úgy gondoltam itt az ideje elővenni a régi klasszikus, és rittyenteni róla pár sort, mert nagyon jó sorozat, és tényleg megérdemli.

Szóval a Black Mirror.

Az ismerősök, haverok, barátok már csak felsóhajtanának, ha meghallanák ezt a címet, annyit nyúztam őket ezzel. Pedig tényleg megéri. Ez a brit minisorozat olyan, mint egy csepp víz a szaúdi sivatagban.

A Black Mirror amolyan fekete bárány, ha úgy tetszik mostohagyerek a sorozatok között. Mindegyik része másról szól, különbözőek a rendezők, más a mondanivaló és a színészgárda..., így sokakat elriaszthat. De ez az előnye, nem pedig a hátránya. Mert egy olyan sci-fit tár elénk Charlie Brooker, és csapata, ami rémisztő, magával ragadó és szétvágja az ember agyát.

Olyan szatirikus tükör, ami akár egy-két-három éven belül is bekövetkezhet. Komolyan, félelmetes azt látni, mit művel a technika, vagy az emberi hülyeség a társadalommal úgy, hogy mi is tevékeny részesei vagyunk.

Most pedig spoilermentesen, a részekről.

Van, hogy csak néma csendben tudok pötyögni, néha meg ordít a fülembe a Rolling Stones. Nem tudom, mitől függ, talán hangulat, talán valami más, de ha éppen olyanom van, ezeket a zenéket szoktam hallgatni:

1. Rolling Stones - Gimme Shelter

Ha már a bevezetőben megemlítettem, ez az egyik abszolút kedvenc. Lisa Fischer vokáljával egyszerűen zseni.

...avagy így készült, a Csonkok hullnak

Van, hogy az ihlet csak úgy megszállja az embert, leül, lepötyög pár oldalt, elégedetten megvakargatja magát, megpaskolja a vállát, és lefekszik aludni. Ez a könnyebb eset, én speciel imádom, de ilyen csak minden szökőévben van.

Amikor leültem, hogy megírjam a Csonkok hullnak-ot, először a címet akartam kitalálni, mert hát ugye kapcsolódnia kellene a témához. Talán fél órát szűköltem, aztán elengedtem a dolgot, és elkezdtem írni.

Maga az alapsztori már megvolt a fejemben, és néhány karakter is. Laszlo nyomozó például úgy jött a képbe, hogy a könyv, egy pályázatra készült, a Megakrimire, így meg kellett felelnie pár kritériumnak. Az egyik az volt, hogy legyen benne valami, ami magyar vonatkozású, úgyhogy Laszlot elküldtem az USA-ba dolgozni.

Nem akartam főhőst, csak karaktereket, akik élik az életüket. Se fekete, se fehér (nem, nem a rasszista vonatkozásban) embereket nem akartam, inkább szürkéket, hol világosabb, hol sötétebb árnyalattal. Nincs tökéletes hős, nincs tökéletes zsaru, férj, vagy apa, mindenki csetlik-botlik és próbál túlélni, valahogy úgy, ahogy mi is.